1000

Juuj.Köszönöm,köszönöm,köszönöm!! Több mint 1000látogató!<33 :'DD  ez allkalmából hamarossan hozok egy részt! :DD
de komizni még mindig nem tudtok..:/  ha rossz a stori,vagy ténylgeg bármi...irjazok léccives! :D köszönöm! :)

SAJNALOM!!!

sziasztok.! most egy jo ideig nem hozok majd új részt! ennek több oka is van.! remélem megértitek!

Chapter 2/1

 Sokat gondolkodtam, nagyon sokat. Két választásom van: vagy árvaházba küldöm őket, vagy én gondoskodom róluk. Nem tudom mit kéne tennem, mert nekem nincs annyi fizetésem, hogy mindent megadjak nekik, amire szükségük lehet. Nem akarok elhamarkodottan dönteni. Azt szeretném, hogy a legjobb legyen nekik. Kell egy hét, hogy jól döntsek. Sajnálom őket. Az, hogy meghaltak a szüleink nagyon megviselte őket.Bevallom engem is. Megváltozott az életünk, máshogy látjuk a világot, mint az előtt. Az egyetlen dolog, ami megmaradt, hogy itt vagyunk egymásnak, de minden mást, ami fontos, elvesztettünk. A gondolataim közepette észre sem vettem, hogy egy könnycsepp gördült le az arcomon. Viszont nem akartam, hogy sírni lássanak, akkor gyengének hisznek majd. De erősnek kell lennem! 
- Mindegy. - Mondtam magamnak. Neki álltam reggelit készíteni, hogy ne ezen járjon a fejem. Kevés sikerrel. Viszonylag gyorsan elkészült a tojásrántotta és a bacon is. 
– Lola, Cat! Gyertek, kész a reggeli! – Kiabáltam fel az emeletre. De semmi választ nem kaptam, és nem is láttam őket. Felmentem, hogy körbenézzek. Bementem mind a négy szobába és a fürdőszobába is, de nem találtam őket. Normális esetben megijednék és hívnám a rendőrséget, de nem most. Ahhoz túl zaklatottak. Ismét jól kellet, hogy cselekedjek. Most nem szúrhatom el! Leültem az ágy szélére és megpróbáltam nyugodt maradni és ésszerűen belegondolni. Nem tudtam mit tenni, tárcsáztam a barátnőm számát. Ő azonnal el is indult a keresésükre, a munkáját félre dobva, amiért ki is rúghatják. De fontosabbak neki a húgaim. Ő már szinte a testvérünk. Én sem tétlenkedtem tovább, leszaladtam, felvettem a cipőm és már indultam is. Körübelül egy órája, hogy a környéken mászkálok, de sehol sem találom őket. Kezdtem nagyon dühös lenni, leginkább magamra. Ennyire sem vagyok képes, hogy a húgaimra vigyázzak! Lerogytam a földre, és sírni kezdtem. Nem veszíthetem el őket is! Már csak ők maradtak nekem! Épp hazafelé tartottam, mikor csörgött a telefonom. A barátnőm volt az. Gyorsan felvettem. 
– Halló.
– Szia Nicole. - Köszönt bele. De én nem tudtam vissza szólni. Nagyon féltem. – Nicole, ott vagy?
– I-igen. - Mondtam remegő hangon. 
– Megtaláltam őket. – Végül szólt bele ismét. – Hazamegyünk. 
-Most hol vagy? – M-má-ár ma-ajdnem o-otthon. – Most még jobban akadozott a hangom. Nagyon hálás voltam neki! 
– Jól van, most menj haza! Szia. – Én nem köszöntem el, csak kinyomtam és mentem haza. Otthon már tíz perce vártam őket, hogy haza érjenek, de több órának tűnt. Mikor újra hívtam volna Sam-et, 
 kinyílt az ajtó. A lányok gyorsan odafutottak hozzám, és jó szorosan megöleltek.
– Nagyon sajnáljuk. – kezdte el Lola. 
– Semmi baj. De ilyet soha többet ne csináljatok! – mondtam sírós hangon. – De miért szöktetek el? – kérdeztem kíváncsian. 
– Nem bírtam tovább. Hiányoznak. És a temetés... – Nem tudta befejezni, mert sírni kezdett. Szorosabban öleltem őket, és megköszöntem Sam-nek, hogy segített. Már dél elmúlt. Sok idő volt megtalálni őket, de végül meglettek! 
– Cat csak azért jött velem, hogy ne legyen semmi bajom. Sajnálom! – Mondta még egyszer.
– Rendben. Most menjetek, mossatok kezet és reggelizzetek meg. Úgy is tettek. Bementünk, leültünk a már megterített asztalhoz és ettünk. Az egész étkezőt csönd telítette be. Szinte kézzel fogható volt a feszültség. 
– A temetés 16:00-kor lesz. Tehát fél négyre legyetek kész. 
-Sam, te is jössz? – Kérdeztem rápillantva. 
– Igen. – Mondta csöndesen, utána folytattuk tovább a reggelit. Hamar befejeztük, majd mindenki ment a saját szobájába. Én maradtam elmosogatni. 
**

 Hamar eltelt az idő, készülődnünk kellett. Már mindannyian készen voltunk, csak a taxit vártuk, amit két órája hívtam. Mikor megérkezett, beszálltunk és bekötöttük magunkat. Az autó elindult. Sok időbe telt, hogy odaérjünk, de még többnek tűnt. Kiszálltunk, kifizettem és megköszöntem a sofőrnek, hogy a virágos előtt tett ki és nem kell sokat sétálnunk. A koszorú, amit rendeltem gyönyörű volt. Nagyon szép, de kár, hogy ilyen alkalomra kellett rendelni. Beléptünk az üzletbe, ahol találkoztunk pár rokonunkkal. 
– Sziasztok! – Köszöntünk csendesen. 
– Sziasztok! – Jöttek oda megölelni minket és adtak egy-egy puszit. Ezután nagy csönd ült a boltra. Már ki lett fizetve a koszorú, ezért csak szóltunk a boltban dolgozó pár embernek, hogy legyenek szívesek kivinni a temetőbe. Ezt meg is tették, utána távoztak. Mivel nem akartam, hogy lássák a lányok a halott szüleiket ezért szóltam Sam-nek. 
– Hé, Sam! Vigyázz légy szíves rájuk. Nem szeretném, hogy lássák. – súgtam oda neki. Ő csak bólogatott és megfogta a lányok kezét. Én remegő lábbakkal sétáltam be a ravatalozóba. Belenéztem a koporsókba, próbáltam erős maradni, de hiába. Azonnal zokogni kezdtem és összeestem. Gyorsan jött két fiatalember, akik segítettek talpra állni, de sok haszna nem volt, ugyanis rögtön el is ájultam. 
**

 Nem tudom mikor, de felébredtem. Reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom volt, de nem. Ez a valóság! Mikor felkeltem már elindult a sok ember a sírhelyekhez. Körübelül 10 perc után ott is voltunk. A lányok még mindig Sam-mel voltak és sírtak csak úgy, mint mi. Próbáltam megnyugtatni őket de úgy nem ment, hogy közben én is zokogtam. Néztem, ahogy leeresztik a gödörbe a koporsókat. De itt eltört a mécses. Nem bírtam tovább, ezért gyorsan elrohantam. A temető kapuja előtt leültem és sírtam. Nem sokkal később Sam utánam jött, leült mellém és átölelt. Nagyon jól esett az ölelése. Nem is reménykedtem abban, hogy valaki más jöjjön utánam, tudván, hogy csak ő vigasztalhat meg. 
– Nyugodj meg. Minden rendben lesz. – Mondta nyugodt hangon. 
– Már hogy tudnék nyugodt lenni, mikor a szüleim meghaltak és a két kishúgom árva maradt? – Álltam föl és kiabáltam.

Chapter 1

- Nicole... Kelj fel, mert a lányok elkésnek a sulibóóól! 
- Aha. - motyogtam valamit, és szép lassan vissza aludtam...... 
- Azt a kurvaaaa! - kiabáltam.- Ezt meg miért kaptam?!!?- Kérdeztem a földről, ugyan is leestem. 
- Mit? - nézett hülyén az én édes barátnőm. Gondolom a húgaim már fent vannak.
- Ezt a 'kellemes' ébresztést! - Néztem a ruháimra, ugyan is egy vödör víz által át lettek áztatva.
- Nem keltél fel... Hmm, igyekezz! - Kiabálta immár kintről. Gyorsan fel keltem bementem a fürdőszobába, és bő 30 perc múlva kint is voltam. Szaladtam lefele a lépcsőn, de magamhoz hűen majdnem le is estem.
- Lányok, kész vagytok?! 
- Igen... - mondták egyszerre szomorúan. Úgy sajnálom őket. Ilyen korban még nem kéne szülők nélkül lenniük! És temetésen sem kéne még részt venniük. Egyesek kis koruktól kezdve viszik a gyereküket temetésre, mert, hogy állítólag megszokják. De ezt soha nem lehet megszokni...! Ki kísértem őket a kapuig, megölelgettem szorosan mindkettejüket. Éreztem a mellkasomnál, hogy sírnak. Nagyon nem vártam ezt a napot. Igazából nem akartam, hogy valaha is bekövetkezzen! 
- Kérlek,kérlek... had maradjunk itthon! - könyörögtek szipogva. Nem is gondolkodtam rajta, hogy mit mondjak. Azonnal igent mondtam. 
- Rendben, mennyetek föl és bújjatok be az ágyba! - ez az a nap, amikor a gyerekek hogyne örülnének annak, hogy nem kell iskolába mennie! Igazából nem tudtam mit tegyek, tehetetlen voltam!

Remélem,hogy tetszett nektek!És elnézést,hogy csak ilyen kis részt tudtam hozni,de ígérem a többi hosszabb lesz!!
U.I:Ne felejtsetek el komizni.Jöhet bármilyen,hideg,meleg.  A következő rész legalább 2komi és 1rendszeres olvasó után jön!
                                                                   Pusz:Szöszi